Papság, az egység identitása és kultúrája – Interjú Kiss Imre atyával

Olvasási idő: 6 perc

Kiss Imre atya a Fokoláre Mozgalom egyházmegyés papja. 1955-ben született Szegeden, Magyarország déli részén, a Tisza és a Maros találkozásánál fekvő városban, amely egyben püspöki székhely is.

Hogyan érezted meg az elhívást a papságra?

Keresztény családban nőttem fel: édesanyám középiskolai tanár volt, édesapám először katona, majd könyvelő. Négyen vagyunk testvérek, mind fiúk, és én vagyok a legfiatalabb. Tizenöt éves voltam, és hittanos közösségbe jártam, amikor egy nap a templomból kilépve az egyik ministráns barátom megkérdezte, gondoltam-e már arra, hogy pap legyek. Ez a kérdés mélyen megérintett, és lángra gyújtotta a szívemet. Hosszú beszélgetésbe kezdtünk. Titokban tartottam ezt a dolgot, senkinek sem akartam elmondani, de később a fiatal papokkal és szeminaristákkal való találkozások is megerősítettek a hivatásomban.

Nagy örömöt éreztem, és eltöltött a vágy, hogy az embereket Isten felé kísérjem.

Például láttam, hogy az egyik barátom családi okok miatt szomorkodott, és belegondoltam: ha ismerné Istent, könnyebben túljutna ezen a megpróbáltatáson. A papságban olyan utat fedeztem fel, amelyen keresztül segíthetek az embereknek rátalálni Istenre, aki minden problémára választ ad. Így aztán tizennyolc évesen, az érettségi után beléptem a szemináriumba. Megértettem, hogy ha Isten hív, nem várhatok. Az ige, amely vezetett, ez volt: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,33) – vagyis az isteni gondviselésbe vetett hit irányított engem.

Mi történt ezután?

Két évig filozófiát hallgattam a szegedi szemináriumban. Ezután a püspököm Budapestre küldött, a Központi Szemináriumba, ahol négy éven át teológiát tanultam. Jól éreztem magam a szemináriumban, de valami hiányzott: nagyon vágytam a közösségre, az egységre, talán azért is, mert a családom igen összetartó volt, mindig családi légkör vett körül. Ugyanakkor valami többet is kerestem lelkiségi szempontból, mint hogy egyszerűen egyházmegyés pap legyek. Megismerkedtem a karmelitákkal, karthauziakkal és kamalduliakkal. Szépnek találtam az életüket, de kissé zárkózottnak tűntek, mintha remeték lennének. Ezért nem éreztem, hogy ez lenne az én utam. 1979-ben aztán pappá szenteltek, és káplánként kezdtem meg a szolgálatomat.

Mi volt az, amit az egység karizmájában felfedeztél?

1981 virágvasárnapján a Fokoláre Mozgalom egyik rendezvényén ismertem meg ezt a karizmát. Mély lelkiséget tapasztaltam, az Istennel való újfajta egységet, valamint azt, hogyan lehet az emberek között élni pásztorként. Az egység eszménye a helyére tette életem darabkáit. Rájöttem, hogy addigi felkészülésem egésze arra irányult, hogy ezt a lelkiséget éljem. Már az első pillanattól fogva magával ragadott, és úgy éreztem, hogy ez az én helyem, hazaérkeztem. Isten ide hívott, ez az én utam. Ezután részt vettem az első Máriapolin, a Fokoláre Mozgalom nyári találkozóján, és barátságot kötöttem más, a lelkiséget élő papokkal.

Abban az időben még nem létezett papi fokolár. Magyarországon két fokolár közösség működött: egy férfi és egy női. A kommunizmus idején nem hagyhattuk el az országot, így nem mehettünk Loppiánóba, a papi iskolába. Ezért a képzésemet Magyarországon végeztem, Tanino Minuta és a többi fokolarinó segítségével. Végül 1984-ben eljuthattunk Rocca di Papába, és elsőként heten tettünk ígéretet arra, hogy fokolarinó papokként éljünk.

^{Kirándulás a fokolarinó papokkal}

Mit jelent fokolarinó papnak lenni?

Azt jelenti, hogy a pap nem egyedül él, hanem egy fokolárban, vagyis egységben, ahol Jézus mindig jelen van közöttünk. Azt jelenti, hogy vállaljuk a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség fogadalmát, és Mária Művében az elhagyott Jézusnak szenteljük magunkat. Továbbra is a püspöktől függök mint egyházmegyés pap, de papi közösségben élek. Később aztán azt is felfedeztem, hogy ezt az életet mindenkivel meg lehet élni: a köztünk lévő Jézust megtapasztalhatjuk a fiatalokkal, a felnőttekkel és a plébániai közösség tagjaival is. A fiatalokat vonzza ez az életforma.

Szolgálatom kezdetén (1980–1985) a plébániai lelkipásztori munkában szép ifjúsági közösségek működtek: a 15–20 évesek, illetve a 21–28 évesek csoportja. Nemcsak egyetemisták, hanem munkások és földművesek is voltak közöttük. Ebben a munkában a város genjei (a Mozgalom fiataljai) és egy házaspár segített. Végül több mint ötven fiatal tartozott a közösségünkhöz.

Tehát egyházmegyés pap vagy, aki plébánián szolgál, de a személyes életed egy papi fokolárban zajlik. És mi történik akkor, ha nincs egy fokolár a plébánia közelében?

Hetente legalább egy napot személyesen együtt töltünk a papokkal, lehetőség szerint huszonnégy órát. A többi napon telefonon, Zoomon és más eszközök segítségével tartjuk a kapcsolatot, hogy megmaradjunk a közösségben, és közös életet éljünk. Erre törekszünk, amennyire csak lehet.

2013 és 2019 között a loppianói Vinea Mea felelőse voltál…

A Vinea Mea a lelkiségi központunk az egyházmegyés papok és szeminaristák számára. Itt egy kilenc hónapos képzésben lehet részt venni, amely a közösségi lelkiségbe ad bevezetést. Azok számára pedig, akik nyitottak rá, lehetőség nyílik arra is, hogy tisztázzák, milyen hivatásuk lehet a Fokoláre Mozgalomban.

^{A Vinea Mea papi központban}

Mi történt a Vinea Mea után?

Visszatértem a magyarországi egyházmegyémbe. A püspököm egy vidéki kisváros plébánosává nevezett ki, ahol a tizenötezer lakosból mindössze kétezren voltak katolikusok, a többiek evangélikusok és reformátusok. Örültem ennek, mert mindig is fontosnak éreztem az ökumenizmust, a keresztények egységét. Az első hetekben felkerestem a többi egyház lelkészeit, és megkérdeztem tőlük, örülnének-e, ha rendszeresen találkoznánk, együtt olvasnánk a Bibliát, imádkoznánk, és megpróbálnánk testvéri közösséget megélni. Mindannyian nyitottak és készségesek voltak. Öt evangélikus, egy református lelkész és én alkottuk a csoportot. Gyönyörű tapasztalat volt, amellyel a város felé is tanúságot tettünk. A város minden olyan rendezvényén, ahová meghívtak bennünket, együtt vettünk részt, megosztva egymás között a szerepeket és a feladatokat.

Mire gondoltál, amikor megválasztottak a fokolarinó papok világszintű felelősévé?

Félelem töltött el, de örömöt is éreztem a testvérek irántam tanúsított bizalma miatt. Új kihívás és nagy felelősség ez. Mégis nyugalom és béke van bennem, mert a feladatot nem egyedül kell elvégeznem: a központban kilencen vagyunk papok, és kapcsolatban állunk a kontinenseken szolgáló tizenhárom másik fokolarinó pappal, akik szintén a központ delegált tagjai.

Ezt a közösségi dimenziót már a legutóbbi nagygyűlésünkön is megtapasztaltuk.

Együtt hordozzuk a felelősséget, szinodális módon haladunk előre, amely lehetővé teszi, hogy meghallgassuk és értékeljük egymás gondolatát, látásmódját és nézőpontját, és közösen keressük Isten akaratát. Ehhez részemről az elmúlt öt évben egy új és erős kapcsolat is társult a Szentlélekkel, aki vezet engem, és életem főszereplője.

^{Margaret Karrammal, a mozgalom elnökével és Jesús Morán korábbi társelnökkel} 

Új felelősként melyek a legfontosabb célkitűzéseid?

Elsősorban az ötven év alatti fiatal papokat és diakónusokat szeretném megkeresni, velük együtt haladni az úton és meghallgatni őket. Másodsorban meg akarom erősíteni a kapcsolatot a zónákban szolgáló fokolarinó papokkal, akik delegált tagok: velük együtt tudjuk továbbvinni a Művet. Harmadik célkitűzésként egy 10–15 napos nyári képzési iskola megszervezését tervezem. Végül pedig van még a világméretű lelkigyakorlatunk, amelyet általában kétévente tartunk itt, Castel Gandolfóban. Ilyenkor a különböző kontinensekről érkező fokolarinó papok egyetlen közösséget alkotva élhetik meg egységüket. Ez adja meg számunkra az identitást, az örömöt és azt az erőt is, hogy tudjuk: összetartozunk és számíthatunk egymásra. Világszerte 635 fokolarinó pap és diakónus van.

Magyar pap vagy. Mit jelent számodra, hogy itt, Olaszországban, Mária Művének központjában dolgozol?

Nekünk, magyaroknak megvan a saját hagyományunk és a csodálatos kultúránk. Szeretném ezt a hangot, ezt a látásmódot elhozni ide, Olaszországba, és magyarként hozzátenni a magam részét. Természetesen anélkül, hogy túlértékelném ezt a hozzájárulást, de azt is felismerve, hogy Chiara számára minden kultúra identitása fontos volt, mert gazdagítja az egységet. Vagyis egyfajta egység ez a sokféleségben.